Nyaralunk. Madárcsicsergés, tőlem jobbra a tenger, alant egy (állandóan nyitva tartó?) ajándékbolt sarkában ülő görög bácsika, aki őrzi az árukészletet, a szúnyogok, már bevetésre készen, a szúnyogriasztó szintén. Kétrét görnyedve a telefonom fölé, próbálom újraéleszteni az internetkapcsolatot, türelmesen nyomkodom a Kapcsolódás ikont és le nem veszem a szememet a kijelzőről. Anyám, velem szemben ülve szintén ezt csinálja, majd amikor sikerül kapcsolatot létesítenie, folyamatos pittyegés közben a fél baráti körnek képeket és üzeneteket küld, hogy tájékoztassa őket, milyen fantasztikusan jól is érezzük magunkat. A másik felének csak azért nem, mert azoknak nincs okostelefonja.
Délelőtt persze a strandra is magammal vittem a készüléket, és csak próbaképpen ellenőriztem a rendelkezésre álló hálózatok listáját, hát persze, hogy ott volt a Paradise Beach Bar. Nyugtalan lettem, akkor csak a jelszóra van szükségem és máris küldhetek bosszantóan irigylésre méltó fotókat a barátnőknek. Mellettem ülő két leányzó is felvillanyozódik a jelszó gondolatára, és biztatnak, hogyha jön a pincér, feltétlenül kérdezzem meg (Aztán majd pénzért áruljuk másoknak, hehe – teszik hozzá nevetve.) Abban mondjuk biztos vagyok, hogy “paradise” meg egy évszám, de valahogy nincs kedvem végigpróbálgatni, hogy melyik lehet az.
Anyu húzgálja a napozóágyat ide-oda, kérdezi, hogy mit csinálok. Próbálgatom az internetet válaszolom. Az most nem fontos, most a strandon vagyunk – válaszolja, és legyint, majd átmegy a szomszédokhoz beszélgetni. Pincér jön, én bátran rendelek még egy frappét, már csörgetem az aprót a borravalónak, és lazán rákérdezek a jelszóra, ami valamilyen okból kifolyólag nagyon-nagyon fontossá válik. A srác közli, a név és évszám kombináció stimmel, a lányok elégedetten hátradőlnek, én belebújok a telefonomba és már el is vesztem a világ elől. Anyu kis idő után visszatér a szomszédolásból, mit csinálsz – kérdezi megint. Megkaptam a wifi jelszót – válaszolom hanyagul és visszatemetkezem a Viber üzenetekbe. Anyu előkapja a telefonját és várakozásteljesen rám néz: És mi az? – kérdezi, én meg készségesen beállítom neki, majd pár perc múlva hallom is a pittyegést a mellettem lévő napozóágyról.
Ez így igaz és nagyon szuper